Szlovéniában, Muravidéken többször jártam korábban, munkaügyben. Egy szép novemberi szerdán úgy adódott, hogy Celje – Veszprém kézilabda meccsre ment a párom, akihez örömmel csatlakoztam egy kis világlátás reményében. Többszöri alkalommal átszelve az ország javarészét felfigyeltem arra, hogy mennyi dombra/hegyre épült templom található Szlovéniában. A Celje felé tartó úton is ezt fürkésztem. Érdekes, mennyire jellegzetes ez …
Néhány nappal ezelőtt (tizenhattal – de ki számolja) ebben az órában már fáradtak voltunk. Jólesően fáradtak. Sőt, az összes fáradtságtípus közül ez a ‘kedvenc’ fáradtságom, amikor a csodás látnivalók egyvelege és az ezekért tett több tízezer lépés okozza. Minden alkalommal, amikor visszatérek egy utazásról, a kezdetekben nagyon feltöltve érzem magam, a megszerzett élmények adta lendülettel …
Az utazásokkal mindig úgy voltam, hogy mihelyst visszacsöppenek a budapesti mókuskerekembe, szürreálissá válik az utazás. Távolinak tűnik és olykor az a kérdés is felmerül bennem, hogy megtörtént vagy csupán álmodtam…? Nincs ez most sem másként. Pedig egy héttel ezelőtt még egy olasz vendéglátóhelyen ücsörögtünk, a dolce vita életérzéssel.
Van még néhány elmeséletlen történet, ami az emléktárban sorakozik és arra vár, hogy felelevenítsem, írott betűkké formáljam és elétek tárjam, kedves olvasók. Ilyen például az első saját szervezésű külföldi kirándulásunk, ami elindította az utazós-lavinát, amit a Covid-19 világjárvány fékezett meg.
Hullámvasút utcák. Lépten-nyomon utcazenészek. Naphosszat nyitva tartó pékségek. (bezárnak egyáltalán?) Mosolygósan fogadó, segítőkész helyiek. Lélegzetelállító panoráma számtalan kilátóhelyről.
Annak az apropóját, hogy ez a bejegyzés épp most születik, az adja, hogy délután életem első vízilabda mérkőzésén voltam, ráadásul a női vízilabda válogatott EB döntőjén, ahol Oroszország és Spanyolország játszott. Mivel sosem voltam még vízilabdát nézni, nagyon fontos szakmai szempont szerint döntöttem el, hogy kinek drukkolok (a spanyol gasztronómiát jobban kedvelem).
2019. március 30., szombat, 21:03 A szobában ülünk, laptoppal és telefonnal a kezünkben. A pár nap múlva induló kaland minden mozzanata megtervezett, készen áll: egy apró részlet kivételével. Napok óta lapozgatjuk az autókölcsönző oldalakat, de annyi még a kérdés: milyen autót béreljünk, melyik cégtől, milyen biztosítással, jobb előre lefoglalni vagy majd bérelünk improvizálva a helyszínen.
Amint azt a korábbi bejegyzésemben előrevetíttetem, a következő élménybeszámoló Horvátországból érkezik, a Plitvicei-tavak partjának emléktárából. Legkedvencebb kolléganőim egyike, Ancsa, bónuszbrigádozás közben eszelte ki eme csodálatos kirándulás ötletét. Barátságunk újabb szintre lépését az első közös kirándulással és emlékgyártással alapoztuk meg.
A második résszel kezdeni elég rendhagyó. Pedig nem az volt a célom az utazásokról beszámolókkal, hogy formabontó legyek. De időben megint megkerülték egymást a történések.
Egy negyednapot töltöttem Velencében, ami – valljuk be – vajmi kevés. Így pusztán nyolcórányi első benyomások gyanánt néhány észrevételt rögzítek, a 230 dokumentált pillanatból kiragadva 5-öt (a közösségi médiát már úgyis teleszórtam sokkal több képpel :)).