Amint azt a korábbi bejegyzésemben előrevetíttetem, a következő élménybeszámoló Horvátországból érkezik, a Plitvicei-tavak partjának emléktárából.

Legkedvencebb kolléganőim egyike, Ancsa, bónuszbrigádozás közben eszelte ki eme csodálatos kirándulás ötletét. Barátságunk újabb szintre lépését az első közös kirándulással és emlékgyártással alapoztuk meg. 

 
Éjszaka indultunk, a Déli pályaudvartól, egy busznyi „néppel”. A kirándulással kapcsolatos legszebb emlékem a sok nevetős pillanat. A legelső ilyen, amikor már helyet foglalva a buszon, vártuk, hogy más is cselekedjen hasonlóképpen és az egyik ismeretlen néni kihangosította a gondolatait: „Ajj, mekkora hátsóm van, el sem férek két ülés között!”, amire Ancsa rögtön replikázott, hogy „Á, csak a busz a kicsi.” :)) Igaza volt egyébként, keskeny busz volt, szűk ülő- és közlekedőhellyel.
 
Mögöttünk nyugdíjas csipet-csapat honolt, akik kétségkívül kiérdemelték az utazócsoport legmókásabb szereplői címet. A cím elnyerése érdekében bemelegítéssel indítottak, még nem is lépett a gázpedálra a buszsofőr, az ouzós üvegecskék már előkerültek a farzsebekből. Mi ugyanonnan egy-egy szem Deadalon-t szedtünk elő, hogy az utazás közbeni alvásunkat bebiztosítsuk. Sikeres tranzakció volt, moccanás-mentes, lehunyt szemekkel történő nyolcórás buszút után megérkeztünk a méltán híres vízesés-tavak rengetegéhez. 
 
Az időjósok ezúttal nem tévedtek. 
 
Napokkal az indulás előtt kaptunk egy prediktív levelet az utazási irodától, hogy vízhatlan és télies (május negyedikén…) ruházattal készüljünk a túrára. Hát, jól is jött. Két esőkabát, több csereruha után a nap legkellemesebb pillanata az volt, amikor hazaindulás előtt buszban átöltözhettem száraz ruhába. 
 
Jó, kisebb túlzással ez a legkellemesebb pillanat. Aránytalanul sok égi áldás ide vagy oda, nagyon sok szép, ámulós-bámulós pillanatunk volt.
 
Egyébként megtaláltuk a jó oldalát a pocsék időjárásnak is: a túra első részében sok volt a „hős”, aki a zuhogó esőben is menetelt, csodált, selfiezett, fotózott fűt-fát – de menet közben elfogytunk és a kis létszám miatt szétszóródtunk. A rémhírekkel ellentétben így lett szellős a Plitvicei-tavak túrája, tömegnyomoros helyett. 
 
Ismerőseim, akik korábban ellátogattak már a tavakhoz, a képek publikálása után ebben az esetben is (akárcsak Velencénél) meglepetten kérdezték, hogyhogy ilyen kevesen voltak. Hát így.
 
Befejezésül néhány kedvenc nevetős jelenetemet mesélem el:
 
  • Áztunk, fáztunk, éhesek voltunk, már időtlen idők óta gyalogoltunk az esőben, száraz, tetővel védett megállóhely nélkül. Nagyon jó kis uzsonna-csomagot készítettünk az útra, az egyetlen problémánk az étkezés helyszíne volt. Napos időben számos pad-asztal kombináció áll a túrázók rendelkezésére, esőben és szezonon kívül, ezen lehetőségek tárháza majdnem egyenlő a nullával. Az egyik étkezésünk egy kis faház hátsó eresze alatt volt, ahol épphogy nem talált az eső és egy rozoga, de annál célszerűbb padra is rálelt Ancsa. A táplálék elfogyasztása közben Ancsa mérhetetlenül meglepődött, majdhogynem megbotránkozott azon, hogy nincs bicskám. Milyen székely lány vagyok – tette fel jogosan a kérdést. Nála persze volt, igaz, hogy svájci… (szerk. ő is székely lány!) A másik pedig az egyik közmosdó előtt. Bagossyt hallgatva, az eresz alatt ácsorogva, igazán hangulatos és felejthetetlen uzsonnázásunk volt. Ráadásul ennek a közwécének azért is örültünk nagyon, mert volt kézszárító, ami életmentő funkciót töltött be a ruha-haj szárításban. 
  • Az egyik hajókázás alkalmával épp nagyon bambulósan csodáltam a tájat, amikor Ancsa megbökdösött és az előttem lévő bácsira mutatott, hogy figyeljek rá. Vicceskedett Ancsa, de én hűségesen elkezdtem sasolni a bácsit, aki a körülöttünk lévő csapat túravezetője lehetett és egy olyan nyelvet beszélt, aminek egy szavát sem értettem. Nagyon magyarázott, és meglátta a potenciált az értelmesnek tűnő nézésemben, ami után percekig csak nekem magyarázott. A töretlen figyelmem a kuncogásunk szakította meg, amikor már nem bírtuk tovább komolyan továbbvinni a szerepjátékot. 
  • Mielőtt leszálltunk az ominózus hajóról, megpillantottam a parton egy szuveníres boltot. Enyhén pesties hanglejtéssel fordultam Ancsa felé: „Beugrunk a szuveníreshez, venni valami ajcsit az otthoniaknak?” Erre Ancsa székelyes válaszával: „Igen, há’! Rontsunk bé!” Gyors hűtőmágnes-szerzés után, a pénztárhoz mentünk, ahol Ancsa a horvátul beszélő hölggyel párbeszédet folytatott (a hölgy horvátul beszélt, Ancsa magyarul, hatásszünetek nélküli párbeszéd volt), és a legdurvább az egészben az volt, hogy ők tényleg értették egymást. Kifelé menet Ancsa búcsúzóul még odanyomott egy laza: „Na, szerusztok!”-ot. 🙂 
 
  • Az utolsó pár méter kalandosra sikerült. Rájöttünk időközben, hogy nem mértük fel jól a távolságot és a rendelkezésünkre álló időt, így késésben vagyunk. Nos, ez egy túraútvonal közepén nem egy mókás felfedezés, mert szemerkélő esőben, csúszós talajjal, faléceken, szűk járatokon, vízzel körülvéve és (késő délutánra már többen lettünk) embertömeg között sietni nem a világ legjobb bulija. Adott pillanatban legalábbis nem túl jó buli, utólag nagyon jót nevettünk rajta. Tény, hogy sokszor emlegették az édesanyámat, amikor félig szaladva lépkedtünk át a sorban haladó emberek mellett és néhol veszélyesnek tűnő, sietős előzésekkel törtünk az élre, hogy odaérjünk a buszhoz.
  • Mint utólag kiderült, nem kellett volna annyira sietni, mert a mókás nyugdíjas nénik gyülekezete egy másik bejáratnál várakozott, így jó félórát vártunk rájuk, hogy odataláljanak. A megtévesztettséghez hozzásegíthetett az ouzós útitárs (erre szoktam mondani, hogy „ők sem a reggeli teájukkal voltak”)… 
A nagy sztorizgatások közepette a Plitvicei-tavakat majd’ elfelejtem méltatni. Gyönyörű volt! Csodaszép! A kék és a víz számos gyönyörű megjelenési formája, amelyeket előtte elképzelni sem tudtam, hogy léteznek. Egy csoda. Egyszer mindenkinek érdemes lenne körülnézni!
 
Néhány ráadás fotó: 

 

 

 

 

 
U.I. Köszönet az ötletért, az élményért, és a végtelen mennyiségű jókedvedért, Ancsa!
 

Szerző:

szaboadeel

'92 nyarán láttam először napsugarakat egy székelyföldi kisvárosban, majd egy pár száz lélekszámú faluban cseperedtem fel, Kisgalambfalván. 2014 óta életvitelszerűen Budapesten töltöm a mindennapok jelentős részét.