Az utazásokkal mindig úgy voltam, hogy mihelyst visszacsöppenek a budapesti mókuskerekembe, szürreálissá válik az utazás. Távolinak tűnik és olykor az a kérdés is felmerül bennem, hogy megtörtént vagy csupán álmodtam…?
Nincs ez most sem másként. Pedig egy héttel ezelőtt még egy olasz vendéglátóhelyen ücsörögtünk, a dolce vita életérzéssel.
Olaszország a szívem csücske. A milánói, a toszkán és a velencei látogatás után most délebbre merészkedtem. Úti célom nem volt más, mint az örök város, ahová minden út vezet, és ahol úgy kell tenned, mint a helyiek: Róma.
Tinédzser lehettem, amikor szembejött velem először egy külföldön készült fénykép. Nem emlékszem, milyen platformon, csak az érzést őrzöm kristálytisztán, ahogyan megpillantottam a Trevi-kútat és elolvastam a hozzá kapcsolódó leírást: jobb kézzel a bal váll fölött kell dobni a kútba egy érmét, ami azt jelképezi, hogy vissza fogsz térni Rómába. Azt éreztem: nekem ezt látnom kell! Így került bakancslistám élére Róma és 2022. január 26-a és 30-a között így vált valóra egy régóta dédelgetett álmom.
A közvetlen előzményekről még csak annyit, hogy 2019 decemberében jártam utoljára külföldön a koronavírus járvány okozta bizonytalanságok miatt (nem számítva Erdélyt, ahová hazamegyek és Németországot, ahová a nővéremhez). Utólag meg is értem ezt a döntést, mert a római vakáció előtti egy hetem nagyon stresszes volt. A 3 oltás mellé tesztet is kellett csináltatni, és mivel némi kockázatnak kitettem magam előtte – Bagossy Aréna koncert 15 ezer emberrel, kézilabda Európa Bajnokság 20 ezer résztvevővel -, illetve a közvetlen környezetemben is elkezdett teret hódítani az omikron, ezért jogos volt az aggodalom, hogy a megbetegedés miatt meghiúsulhat a várva-várt utazás.
Szerencsére nem így történt.
Ahogyan szoktuk, készítettünk útitervet, vázlatszerűen beütemezve a látnivalókat, illetve néhány ajánlott gasztronómiai helyet is.
Az első nap sétálós volt, 37 785 lépéssel. A Spanyol lépcsőnél kezdtük a napot, amely Európa leghosszabb és legszélesebb kültéri lépcsője. A lépcső előtt található a Bárka-szökőkút, amelyet 1627-ben készítettek. Innen a Villa Borghese-hez sétáltunk, ami a tavakkal, szökőkutakkal, évszázados fákkal, ismert személyek emlékét őrző szobrokkal benépesített hatalmas parkba. Miután elidőztünk itt egy kicsit, úgy éreztük, koffein-utántöltésre van szükségünk, ezért visszatértünk a Spanyol lépcsőhöz, ahol (ajánlás alapján) egy 1760 óta működő impozáns kávéházban (Caffé Greco) találtuk magunkat. A csodás környezet mellett a kávé is remek volt.
A következő célállomás a Trevi-kút volt, amit mondanom sem kell, hogy mennyire vártam. Amikor odaértünk a térre és megpillantottam, azt hiszem, csak egy „wow”-ra tellett, ami nem fejezte ki eléggé az ámulatot. Sokkal nagyobb élőben, mint amekkorának elképzeltem. A víz által képződött színkavalkád, a hatalmas szobrok, az apró részletek elképesztőek voltak. Órákig tudtam volna ülni és nézni, hallgatni a leömlő víz hangját, a tekintetemmel elveszni a színekben. Vissza is tértünk ide még kétszer, 1 órával később „lunch with a view-ra”, még egyszer pedig egyik este, a kivilágított Trevi-kút csodálatára.
A Pantheon előtt lévő hosszú kordonok ellenére pillanatok alatt bejutottunk az ókori építészet egyik legjelentősebb alkotásának falai közé. A Pantheont időszámításunk előtt (!) 27-ben építették, mai formáját 126 körül nyerte el, amikor tűzvészek és átépítések után újjáépítették. A Pantheon egyik különlegessége, hogy a mennyezet közepén kilenc méter alakú nyílás található.
Itt térnék ki arra, hogy mi tetszett leginkább Rómában: az élő történelem. Bárhol jártunk, előbb-utóbb belebotlottunk egy ősrégi templomba, épületbe, romba. Nyilván tanultam jónéhány évig történelmet, de élőben látva a kétezer éves Pantheont és megannyi időszámításunk előtti vagy időszámításunk utáni első évszázadaiban készült épületet/ sírkövet/ szobrot, igazán érezhettem a történelem mélységét.
Mivel a tervezettnél korábban a végére értünk az útitervben található csütörtöki listának, ezért útba ejtettük a forgalmas Piazza Navonát (Róma történelmi központjának egyik terét, ahol 1520-ban Luther Márton kiközösítésének ítéletét hirdették ki), a gigantikus II. Viktor Emanuel emlékművet (amit a rómaiak írógépként csúfolnak), a csodálatosan szép Teatro di Marcellot (ősi szabadtéri színház), söröztünk a Giancicolo dombon, bámulva a naplementében úszó Róma panorámáját és végül megpihentünk a Trastevere negyedben.
A Trastevere negyed annyira megtetszett, hogy a következő napokban is itt pihentük ki a napi fáradalmakat és itt pótoltuk a kiesett energiaforrásainkat táplálékbevitellel.
Folytatás következik…
