Felfedező szándékkal bandukolni az utcákon. Mindenhová belesni, mindenre rácsodálkozni, beszippantani az új város hangulatát, az idegen közeget, ami napról-napra ismerősebbé válik. Mindannyiszor új útvonalat keresni ugyanahhoz az úticélhoz. Helyi ételeket kipróbálni vagy sokadjára is ugyanazt az ételtípust rendelni. Rámosolyogni barátságos helyi arcokra. Elveszettnek érezni magad, és forogni a telefonoddal, miközben a Google térkép próbálja betájolni …
2020. augusztus 3., hétfő Tegnap kiragasztottam a kis piros „béklyót” és az üzenetem, amiben megnyugtatok minden kedves szomszédot, hogy nem megbetegedés áll a piros jelzés hátterében. Kár, hogy ebben a valóságban (ellentétben a virtuálissal) nincsenek visszajelzések, reakciók: hányan látták, hányan váltak dühössé, kedvelték vagy mi a manót reagáltak rá.
Mostanság egész sokat sétálok, jóval többet, mint azelőtt. Szerencsés helyzetben vagyok, mert egy kedves kolléganőm autóval bevisz munkába, de hazafelé 3-4 km távot sétálok azért, hogy ne kényelmesedjek el teljesen ebben a járványidőben. Azokon a napokon pedig, amikor munka után kitérőt teszek – mondjuk kozmetikus miatt – mindig hosszabb a séta. Tegnap többrendbelien gyalogoltam, először …
Ez a jelenlegi állapot nyomasztó. Tegnap délután és főként ma reggel tört rám erőteljesen az a gondolat, hogy haza akarok menni. Az otthonomban, a kis háromszáz fős falunkban akarom túlélni ezt az időszakot, a szeretteimmel és nem egy fővárosban, tehetetlenül és egyedül. Ma este egy kicsit otthon éreztem magam a 679 km ellenére.
Pasaréti tér, buszmegálló. Fél szemmel az utat kémlelem, fél szemmel a naplementét. Szép. Mondjuk mindig szép. A lombok között felsejlik az Erzsébet kilátó is, jó ez a környék – nyugtázom.
Már régóta várom ezt a találkozást. Sokat hallottam már róla. Inkább negatívat (mily meglepő ebben a friss depresszió szagával átitatott környezetben). De ezt mit sem befolyásolt.
2017. december 31. Sok minden történhet az év utolsó napján. Lázasan készülhetünk az estére – testileg, lelkileg, gasztronómiailag, bevásárlókosarakat tologatva, szüntelenül tervezve. Társaságban lehetünk – távol a szürke hétköznapoktól, beszélgetve, eszegetve-iszogatva. Családi körben is tölthetjük – nyugisan, úgy, mint egy hétköznapot, de mégsem.
Na jó, a cím állításának csak egy része igaz. És nem is ennyire drámai a helyzet. Frappáns címnek tűnt egy kicsit sem kellemes, és közel sem frappáns történet felvezetéséhez.
Minden jel arra utal, hogy közeledik a vihar.Sötét felhők gyülekeznek és várnak bevetésre az égen, a levegő fülledt, a fejem fáj, álmosító a létezés.
