Hét fős „expedíció” Izraelben

Van még néhány elmeséletlen történet, ami az emléktárban sorakozik és arra vár, hogy felelevenítsem, írott betűkké formáljam és elétek tárjam, kedves olvasók.

Ilyen például az első saját szervezésű külföldi kirándulásunk, ami elindította az utazós-lavinát, amit a Covid-19 világjárvány fékezett meg.

Az Instagram szerint 207 héttel ezelőtt történt. A képtárban 377 megörökített pillanat fogad, a virtuális dokumentumtáramban pedig „Program a legklasszabb eilati kiránduláshoz” néven találom meg a terveinket. Nosztalgiázni kezdek, nézegetem az emlékeket, ide pedig lejegyzem, ami 2018. január 31. és február 3. között történt.

Ekkor hagytam el először a kontinenst, ahol élek, és landoltam egy új földrészen: Ázsiában. Első alkalommal jártam a Közel-keleten, korábban sosem láttam még élőben delfint és olyan szintű kulturális sokkban azóta sem volt részem, mint Izraelben.

Hogyan esett a választás Izraelre? Az ötlet egy akkori lakótárs fejéből pattant ki, aztán hirtelen 7-en lettünk a kalandra.

A kedvező árú repülőjegy körvonalazta a dátumot, heteken keresztül szervezkedtünk-tervezgettünk, megtanultunk héberül bemutatkozni, szállást kerestünk, közös egyeztetős csoportot hoztunk létre, személyes találkozókat időzítettünk.

Kora hajnalban indultunk. Izgatottan gyülekeztünk a Liszt Ferenc reptéren. A repülőút 3 óra volt. A repülőgépen egy kétes józansági állapotú (valószínűleg bedrogozott) figura borzolta a kedélyeket, akinek a sziporkázását a személyzet sem tudta megfékezni, emiatt a landolás első néhány perce az ifjú titán letartoztatásával zajlott. Ezt követően mi voltunk az elsők, akik elhagytuk a gépet, ugyanis az egyik utastársunk Dubajban karácsonyozott, ami tudtuk, hogy nem túl jó belépő Izraelbe, ezért iparkodtunk előre, hogy a lefoglalt buszt elérjük.

Leszálláskor megdöbbenve konstatáltam, hogy három felfegyverzett katona vár bennünket, az egyik szigorú tekintetű hölgy pedig odaintett, hogy kövessük őt. A gesztustól földbe gyökerezett a lábam, ekkor fagyott meg először bennem a vér Izraelben – de nem utoljára.

A biztonsági kérdéseket követően (kb. 15 perces faggatás, hogy mi célból érkeztünk az országba, hol van a szállásunk, merre fogunk jönni-menni stb.) végre a váróterembe kerültünk, ahol a dubaji látogató útitársunkra várva kitaláltam, hogy kimegyek és körülnézek, merre található a transzferbusz. Igen ám, de a felfedezésem után egy felfegyverkezett katonába ütköztem, aki kérdőn nézett rám, hogy „hova-hova?”

Kétségbeesetten magyaráztam, hogy miért jöttem ki, bent vannak a barátaim, a csomagom, a telefonom, mindenem, engedjen vissza. Ridegen közölte, hogy az a szabály, hogy nem lehet visszamenni, ha egyszer kijött valaki. Addig pöröltem végül, hogy a kíséretében bemehettem. Ekkor tanultam meg, hogy egy idegen országban, ismeretlen kultúrában jobb, ha nem kószálgatunk csak úgy.

Első nap csak ismerkedtünk a közeggel, sétáltunk, körülnéztünk a merőben más környezetben, mint amihez szoktunk, barátkoztunk a mindenhol jelenlévő fegyveresek látványával. Megérkezvén a téli hideg világunkból, remek érzés volt magunkba szívni a napfényt, csodálni az út mentén tündöklő virágágyásokat, nézni a végtelen kékséget és hallgatni a Vörös-tenger szüntelen morajlást.

A következő nap jelentős részét a Dolphin Reef Beachen töltöttük, ami egy delfin-zátony, ahol palackorrú delfinekkel találkozhatunk. Hihetetlen élmény volt. Hét ágra sütött a nap (február 1-jén), tengerparton voltunk, delfinek ugráltak előttünk, olykor mellettünk, finom koktélokkal oltottuk szomjunkat és mérhetetlen nyugalom vett körül.

Másnap a Red Canyon nevű helyre kirándultunk, egy Eilatban élő magyar házaspár szervezte a túrát. Csodaszép természeti-kreálmányokat láttunk, kedvesek voltak a résztvevők, az élővilág is egyedi volt, ráadásul itt láttam először fossziliákat, igazi felejthetetlen élmény marad. A fossziliák közül néhány a vitrinem ékessége.

Lassan a végéhez közeledünk a történetnek…

Délután strandoltunk, pihentünk kicsit a visszautazás előtt.

Az ott töltött idő során az étkezés volt egy sarkalatos (negatív) pont. A gasztronómiáról nem tájékozódtunk kellőképpen a kirándulás előtt, ott pedig azzal szembesültünk, hogy héberül volt minden kiírva és nem feltétlenül tudtuk megértetni magunkat az eladókkal annyira, hogy kiderítsük melyik étel mit tartalmaz, ezért nem mindig tudtam mi kerül a tányéromra. Igazából mindegy is volt, mert mindennek iszonyatosan hal íze volt. A Delfin-zátonyban például csirkemell csíkokat rendeltem és annak is. Utolsó estére pedig belefáradtunk a keresgélésbe, és jó turistákat meggyalázó módon a mekiben ettünk, és ugyanazt a halízt véltem felfedezni a Big Mac fogyasztása közben is…

A visszautazás rémálom volt. Két-, három fős csoportokba rendeztek minket, és csoportonként egy katona kísért végig az ellenőrző pontokon. Elvették a személyi okmányainkat, MINDENT kiszedtek a táskánkból, egyenként megnézegették a személyes tárgyainkat, ledetektorozták és rengeteget kérdeztek… Mindeközben más gond nélkül sétált át az egyes pontokon. Több mint 3 órán át tartott az ellenőrzés, a végén alig vártam, hogy elhagyjuk Izraelt. Mint utólag kiderült, valószínűleg azért volt részünk ebben a kitüntetett figyelemben, mert a Dubajban járt útitársat gyanúsnak titulálták és végig lehallgattak-megfigyeltek minket, azt is tudták, hogy mikor beszélt utoljára Messengeren a Dubajban élő ismerősével…

Bár akkor nagy tervekkel és reményekkel tértünk haza, ez a csapat soha többet nem utazott együtt és valószínűleg már nem is fog. De az Izraelben eltöltött három nap emléke örökre velünk marad az összes pozitív és negatív tapasztalással és élménnyel, amit ezalatt az idő alatt szereztünk.

Kiemelt kép: Red Canyon, Izrael, 2018.02.02.