Régen valahogyan más volt. Idén csak plusz egy nap, amikor nem kell dolgozni menni, amikor az ébresztőóra beállítása nélkül feküdhetek le, amikor kitolódik plusz egy napot a főzés-mosás-takarítás kombinációja. Egy nap, amire fel kell készülni, mert nem lesznek nyitva a boltok és mert ritkábban járnak a tömegközlekedési eszközök.
(2017. 02. 09.) Rendkívüli történésként beléptem a korán kelők népes táborába. Nem, nem önszorgalomból. Még csak nem is önszántamból. Hanem, mert eljött az ideje, hogy a munkásemberek bázisát is erősítsem, az pedig valahol (a szerencsés eseteket leszámítva) a kora reggeli napindulással is jár.
Ha valaki repülőgéppel közlekedik, normál esetben kimegy a reptérre, becheckol, átmegy a biztonsági kapun, végighalad a terminálon, megkeresi a számára megfelelő kaput, felül a repülőgépre, amivel megérkezik a célállomásra. Természetesen ez az idilli történetfonal nem velem történt.
Alapjáraton nem szeretem a telet. Mert hideg és rideg és sok csonttörős emlékem kapcsolódik hozzá.
Ma vettem át a múlthavi diákmunkás keresetemet. Ránézve a kapott szerény összegre, az jutott eszembe, hogy mennyire nehéz volt megkeresni.
Akarom mondani 5 kép.
Apunak gyakran vannak fapoénjai. Ezek általában, mint a fapoénok többsége, nem érik el az ingerküszöbömet. De a tegnapi…. visszatérő nevetésáradatot eredményezett.
… hogy legyen valami pozitív, az élet apró megszépítőiről. Budapestre költözésem elején lelkesen írtam arról, hogy milyen jól eső érzés erdélyi bármit látni itt. Ez azóta sem változott.
Volt olyan időszak, amikor hónapokig alig volt időm magamra / olvasni / sorozatokat nézni. Akkor megfogadtam, hogy ha szabad leszek, akkor bepótolom ezeket a hiányosságokat.
Aki bele-bele olvas a blogbejegyzéseimbe, az tudja, hogy mi az a KCSSK. Életem elmúlt egy évét itt töltöttem. A kollégiumról szóló blogbejegyzések vegyes érzelmi töltetűek voltak.