Na jó, a cím állításának csak egy része igaz. És nem is ennyire drámai a helyzet. Frappáns címnek tűnt egy kicsit sem kellemes, és közel sem frappáns történet felvezetéséhez.
A 17-es villamost vártam a Margit híd budai hídfőjénél. Nagyon örültem neki, hogy a BKK kijelző közeli érkezési időpontot mutat, mert a fárasztó időszakom, a dolgozós hétvége és a kialvatlanságom miatt az „otthonomba” vágyódtam.
Automatizált cselekedeteimet egy értékelhetetlen gesztus (?) törte meg. A villamos beállt a megállóba, a legközelebb eső ajtóhoz közeledtem, odébb álltam, hogy ne legyek a leszálló utasok útjában. A leszálló utas egy hajléktalan(nak tűnő) hölgy volt, aki leszállt és leköpött.
Régen láttam ennyire dühös arcot.
Felszálltam a villamosra és ledermedtem.
Nem tudtam lereagálni a helyzetet, és tulajdonképpen most sem tudnám leírni, hogy mit érzek a tettével kapcsolatosan. Órákon keresztül különböző érzéshullámok jöttek: dühös voltam, mérhetetlen undort éreztem, sajnálatot, megalázást, majd újra dühöt, érthetetlenséget, érdemtelenséget, a nagyváros iránti haragot és végeredményben azt, hogy nem értem a világunkat.
Már nem akarom a helyére tenni ezt a dolgot.
A hölgyben valószínűleg sokkal kevesebb gondolatmenet játszódott le, mint bennem a tettét követően. Ő is dühös volt, talán megalázást is érzett.
Rossz érzéssel tölt el az, hogy ilyesmi megtörténhet. Túlléptem a sajnálaton, hogy épp velem. Tudom, hogy nem a személyem, hanem a társadalom ellen szólt. Akkor és ott én szimbolizálhattam a gyűlölet és harag tárgyát.
Budapest, 2017. november 26.
Velem rosszabb hasonló dolog is történt, de inkább nem részletezem. Az élet ilyen.
Sajnálom! Igen, néha tapasztal ilyent is az ember.