Mostanság egész sokat sétálok, jóval többet, mint azelőtt. Szerencsés helyzetben vagyok, mert egy kedves kolléganőm autóval bevisz munkába, de hazafelé 3-4 km távot sétálok azért, hogy ne kényelmesedjek el teljesen ebben a járványidőben. Azokon a napokon pedig, amikor munka után kitérőt teszek – mondjuk kozmetikus miatt – mindig hosszabb a séta.
Tegnap többrendbelien gyalogoltam, először a munkahelyemtől a kozmetikushoz (a Mi Band 4 karkötőm szerint 3,2 km-t), majd onnan hazaindultam (+4 km), de közben két spontán teraszra kiülős találkozó miatt később sikerült teljesíteni a teljes távot (+3,3 km).
Na de nem is a sétám a lényeg, hanem amit közben láttam.
Pár nappal ezelőtt feloldották a kijárási korlátozást, amit meglehetősen ügyesen betartott Budapest népe. Így hétvége tövében elindult mindenki „kiszabadulni”, jártamban-keltemben rengeteg emberrel találkoztam. Ez a tapasztalat köszönőviszonyban sincs a 7 nappal ezelőtti tapasztalásommal. Illusztrációként szerepeljen itt a Margit-híd életképe:
Ez az egy tömegfotóm van, de később, amikor a Sziget belseje felé tartottam, rég nem látott tömeggel találkoztam.
No, de mielőtt elmesélném, hogy ez miért érdekes számomra, egy szépséges képet még idebiggyesztek, pár órával későbbről és a fenti képtől pár méterrel odébb a budai hídfő irányába.
Már nagyon régen készültem arra, hogy megnézzem magamnak a karantén alatt lévő Budapestet. Erre múlt hét pénteken került sor – amikor még épp elcsíptem a kijárási korlátozás végét. Meglepő volt, amit tapasztaltam: üresen kongó utcák, kedvenc helyszíneim lakat alatt, az Egyetem tér sosem látott ürességgel. Na de beszéljenek a képek és a menet közben lejegyzett gondolatok, a 2020. május 15-én, délután 2 után tapasztalt budapesti sétán.
A séta első állomása a Döbrentei tér volt, ahol a Kányádi Sándor bácsi tiszteletére felállított emlékeket csodáltam meg és az ő kezdeményezése révén létrejött Elek apó kútját (kissé enyhítve honvágyamat).
A helyre egyébként úgy bukkantam rá, hogy pár nappal ezelőtt volt Sándor bácsi születésnapja és az egyik közösségi oldalon megosztottak egy régi videót, ami az Elek apó kútjánál készült. Látván, hogy mennyire közel van a munkahelyemhez, gondoltam ellátogatok. És sok meglepetés várt.
A következő állomás az Erzsébet híd után a Ferenciek tere volt. Itt több számomra kedves helyszín van.
Meglestem például, hogy a munkahelyemként szolgáló színházam egyben van-e még.
Egyben van! A színház, ahová visszatérésem (félév kihagyás után) meglehetősen rövidre sikeredett. A Kamra feliratot már két hónapja nem koptatják a cigizők talpai.
14:53. Kicsit bízom benne, hogy a kedvenc kávézóm, ahol egyetemista koromban feltöltöttem a koffein szintem, illetve az egyetemista idők után mintegy ünnepi alkalomként, 2-3 havonta betértem ide egy karamellás lattera, nyitva lesz, de odaérve csalódásként ér, hogy üres a tér, sötét van bent, és elém tárul a ZÁRVA tábla nem-kívánt látványa. Pedig ez is különleges alkalom, kitudja mióta nem jártam már erre. Sebaj, tovább tartogatom még egy következő kiváltságos alkalomra.
Az egyetemet még sohasem láttam ennyire néptelennek. Egyetlen személy jön ki az épületből és láss csodát, őt épp ismerem, a kriminológia szak legkedvesebb titkára. Öröm ismerős arcot látni.
Visszafelé haladok, itt az ideje hazaindulni. A kedvenc borozóm irányába haladok, ahol a koronavírus előtti időkben sokszor megfordultunk, beszélgetős délutánokon – estéken, csodás melegszendvics társaságában.
Hosszasan sétálok a Váci utcában. A máskor turistáktól nyüzsgő hely, most szokatlanul üres. A lépteim neszét is hallom. Váratlan módon senki nem szólított le egy étlappal a kezében, nem teljesen őszinte mosolyával beinvitálva egy étkezésre. A galambok legalább otthonosabban érzik magukat az utcában, mint mi – ide tévedt humán lények.
Érdekes tapasztalatom után átmegyek a Lánchídon, végigsétálok a budai rakparton, ahol egy véletlen folytán összefutunk Főkukaccal.
Hazasétálván még egy érdekesség tűnt fel. A parkoló autókba benézve, a karácsonyfás Wunderbaum helyett/mellett, majd’ mindegyikben maszkot vélek felfedezni. Kézügy távolságban, a visszapillantóra felakasztva várja tulajdonosát.
Budapest, 2020. május 23.
