Minden jel arra utal, hogy közeledik a vihar.
Sötét felhők gyülekeznek és várnak bevetésre az égen, a levegő fülledt, a fejem fáj, álmosító a létezés.
Kinézek az ablakon.
A Margit-hidat már áztatja. Ezt még otthon tanultam meg, amikor kint voltunk a mezőn és eső/vihar előtti időszak volt, akkor körbenézve láttuk, hogy amelyik részen halványodik a látványvilág, ott esik. Sejtettem, hogy másodpercek kérdése, amíg ideér.
A hetediken lakom.
Lenézek az utcai életre. Három biciklis gőzerővel tekeri a pedálokat, próbálnak versenyt futni az esővel. Még nem tudni ki nyer, és azt sem, hogy „megússzák-e szárazon”. Egy pár kézen fogva sétál, meghitten, nyárias lenge ruhákban. Érthető, hiszen ma csodaklassz idő volt. Volt. A meghittség akkor is megmarad, amikor óriáscseppekben a kobakjukra érkezik az égi áldás. Ők csak sétálnak tovább, alig észrevehetően meghosszabbítva lépteik méretét.
Már esik.
Azon gondolkodom, minden ablak be van-e zárva. Az otthonomra gondolok – mert már megint / még mindig honvágyam van – és arra, hogy ilyenkor, hirtelen jött esőzés idején ott mennyi tennivaló lenne. Hányszor szaladtam körbe az udvaron, hogy nehogy kint maradjon valami, aminek nem tenne jót a sok víz. Persze, mindezt azután, hogy a kiteregetett ruhákat jónéhányszor eláztattam/tuk. Utána figyelmesebb lesz az emberfia.
Mostanság egyre inkább megélem a panelben élés hátrányait.
Kertes házban nőttem fel, hatalmas udvarral és kerttel, nagy térrel bent-kint. Utána már csak kollégiumban laktam évekig, ami azért valljuk be költséghatékony, helyhatékony, DE diákbarát, és nyolc hónapig egy társasházban, panelben sosem. Nem maradtam le másról, mint bosszúságról. A fékezhetetlen meleg, az oxigénhiány, a túlporosodó bútorzat, a kezelhetetlen zajszint és az unalmas közeg.
A kilátás szép.
Legalább.
A villámlás is a Budai Vár fölött.
