Már régóta várom ezt a találkozást.
Sokat hallottam már róla.
Inkább negatívat (mily meglepő ebben a friss depresszió szagával átitatott környezetben). De ezt mit sem befolyásolt.
Előbb tapasztalunk, utána ítélkezünk.
Belépek a várakozóba.
Más, mint otthon. Az első dolog, ami feltűnik, hogy az otthoni orvosi rendelők várakozóihoz képest nincs teleragasztgatva mindenféle „közérdekű” információval, ami között kihívás megtalálni azt az egyet, amire esetleg szükséged lehet. Nincs fél-agresszív Ne kopogjon! felirat az ajtókon, nincsenek feltüntetve az esetlegesen nem biztosított szolgáltatások árszabásai (igazolások stb.). Mindössze három jelzést látok: felhívás a mellrák-szűrésre, tangó terápia ajánlata, illetve egy betegjogi képviselő elérhetősége. Nem kiabál a doki, hogy Kérem a következőt!, hanem automatikusan jön a következő.
A páciensek körülöttem meglehetősen nyugodtak. A mellettem lévő széken ősz hajú anyuka olvas mesét a kisfiának. Néha az az érzésem támad, hogy a gyerkőc a fák hegyén jár, ennek ellenére az anyuka rendületlenül olvassa megnyugtató hangján a figyelemelterelő mesét. A kisfiú időnként azért kíváncsiskodik, reflektál némely szövegrészre. A könyv felénél tartanak. Reménykedem, hogy nem itt és most érnek a végére.
Négy év után végre itt vagyok. Megküzdöttem ádáz harcomat a TAJ-számomért, eltöltöttem 2 évet háziorvos nélkül. Mostanra úgy éreztem kell az életembe az a jellegű biztonságérzet is, hogy, ha megbetegedem, van kihez forduljak, ráadásul a közelben („just in case”).
Zsákba macska ez a helyzet. Itt ülök a váróteremben, úgy, hogy nem is tudom, kire várok. Megrögzött kutatóként (aki minden helyzetet és személyt felkutat, ha a szituáció úgy kívánja), a létező összes fórumon próbáltam információt gyűjteni a doktornőről, sikertelenül. Egyrészt amiatt, hogy nagyon általános névvel rendelkezik, másrészt ez az online orvos véleményezés sem a legjobban működő rendszer emitt.
Improvizálok, figyelek. A körülöttem lévők nyugodtak. Ők már ismerik az ajtó mögött lévő személyt, rendszert, munkatípust. Az asszisztens nő aranyos. Jó előjelek.
Fülelem a kiszűrődő hangokat. Az otthoni háziorvosomnál ez mindig bevált. A várakozási idő alatt mindig meg tudtam állapítani ezekből, hogy épp milyen passzban van. Ha jó kedve volt, úgy tűnt a világ összes gondoskodása benne tömörült egy egésszé, ha épp nem volt jó hangulatában, akkor menekülj, amerre látsz. Olyankor az empátia legkisebb jelét sem tanúsította irántad, a „nem kellene annyit nyavalyáskodni” mondat pedig az egyik legkedvesebb parafrázis volt tőle.
Beszélget a betegekkel. Senki nem marad bent sokáig, de nem is tűnik futószalagnak a vizsgálat. Amikor kijön valaki a rendelőből, diszkréten próbálok belesni a résen és egy előképet alkotni mielőbb.
A kisfiú következik. Félénken megáll az ajtó előtt, résnyire nyitja az ajtót, bekukucskál. A doktornő bátorítja, végre én is megpillantom. Szemüveges, őszhajú, szimpatikus első pillantásra.
Várok. Nem vagyok türelmetlen, talán a nyugodt környezet sugározta át, végülis ez a délután erre a bejelentkezésre van szánva. Végre rászántam magam, itt vagyok három lépésre tőle, a régóta teendőként libegő to-do-list elem elé ma végre pipát tehetek.
Sorra kerülök. Három perc múlva pedig már ki is jövök azon az ajtón, amin nagy levegőt véve betértem.
„Anyja neve? Hol volt eddig biztosítva? Van bármi panasza? Dolgozik? Hívjon, ha bármi van, vagy ha táppénzre kell kiírni! Viszontlátás!”
Aranyos.
Bensőséges kapcsolat sosem lesz közöttünk.
Egészségügyi biztonsági öv bekapcsolva.
Budapest, 2018. október 30.
