Három évet laktam a Hasdeu bentlakásban (*bentlakás=kollégium) Kolozsváron. Budapesten majdnem két hete lakom az ELTE egyik kolijában. Már most elmondhatom, hogy ezalatt a rövid idő alatt olyan dolgokat éltem át, amiket eddig csak városi legendaként ismertem a kollégiumokról.
Egy élmény éjszaka közepén, 4 óra 21 perckor arra ébredni, hogy egy srác rohangál a folyosón (ahogy behallatszott fel-alá) és torkaszakadtából Tarzan-os hangokat bocsájt ki, majd mikor ezt megunja, rázendít az Ismerős Arcok Nélküled című dalára. Akárcsak pár hete a DAC-Sloven meccsen a stadionban, a folyosón is hűen visszhangzik a „Mi egy vérből valók vagyunk” strófa. Máskor meghatódnék, most aludnék. Ha nem gond, maradnék a kakasszónál, és a két órával későbbi ébresztésnél.
Nem sokkal később, egyik későeste 10 óra tájékán, pizsiben mászkálva a szobámban, aludni készültem. Kopognak. Ó, te jó ég, ki lehet? Kinyitom, egy zavarban lévő srác áll az ajtó előtt. Hasonló arckifejezéssel nézek vissza rá. Érdeklődik, hogy beszélek-e angolul, üdvözöl, közli, hogy a szemben lévő szobában lakik. Elmosolyodik, a zavar nagyobb lesz és megszólal (angolul még mindig): „Tudom, hogy furán fog hangzani, de tudnál egy tusolás erejéig kölcsönözni egy tusfürdőt és egy sampont?”
Mára rájöttem, hogy a legkritikusabb reggel a héten a péntek. Csütörtök éjszaka vannak a szervezett bulik, amik kétséget kizáróan tömegeket mozgatnak meg. Akik nem lent a B alagsor pincéjében buliznak vagy az udvaron iszogatnak, azok az ágyaikban hánykolódnak. Ez utóbbi kategóriába tartoztam én tegnapelőtt. A dorbézolós hangok elfedésén az ablakok bezárása sem segített, az udvar akusztikája csodálatosan ki van alakítva: a harmadikon is olyan, mintha mellettem történnének a lenti események.
Amikor véletlenül kezdtem volna belealudni az alapzajba, egy csodálatos egyed a folyosón folytatta a tombolást. Nevezetesen egy forgószékkel manőverezett a 3. emeleten, reggel 6-ig, mire feltételezhetően elfáradt. Amikor 7-kor kiléptem az ajtón, hogy „frissen és üdén” menjek szakmai gyakorlatozni egyből bele is ütköztem az éjszaka nyomaiba: annyira fáradt volt kedves egyedünk, hogy a székét (rajta a ruháival) sem vitte be a szobájába, hadd díszelegjen az ajtónk előtt.
Mikor már totál morcosan, az egész kollégiumi életre haragudva kifele haladtam az épületből, három fiatal a földön üldögélve, az alkohol mámorában lelkes üdvözletüket szórják rám: „legyen csodaszép napod! Jó munkát!” Bár nekik még tart a tegnap éjszaka, ami miatt hulla leszek egész nap, de a kedvesen mosolygó arcoktól haragom enyhült.
2015. szeptember 19.
