Egyik reggel ugyanazt a cipőt vettem fel, mint amiben az olaszok fővárosában sétálgattam. El is indult a nosztalgia-gép. A buszmegállóban állva, három másik utastárssal együtt, az jutott eszembe, hogy az olaszok biztosan nem azt csinálnák, mint mi.
Mi rendületlenül nézzük az utcasarkot, ahol bármelyik másodpercben feltűnhet a 111-es busz, voltaképpen értékes perceket feláldozva ezzel az életünkből a várakozás oltárán. Az olaszok egyrészt nem érkeznének időre és nem várnák a buszt sem a menetrend szerinti időpontra, másrészt valószínűleg dalolással ütnék el az időt. Vagy kihangosítva telefonálnának, ahogyan azt megannyiszor láttuk Róma utcáin.
Valahogy az ő életüket átszövi a dolce vita…
Megérkezik a várva-várt jármű, felülök rá. Egyik utas kihangosítva telefonál, a fiát köszönti a születésnapján. Négy-öt másik utas rögvest hőbörögni kezd. Még reggel 8 óra sincs. Néhány másodperc elteltével újabb fennhangon károgás billent ki a nosztalgiából, a tárgyát nem hallom, csak azt a részletet, hogy „mikor lesz már Magyarország is normális?” Valahogyan… mélyen belénk ivódott ez a búskomorság, melankólia, világfájdalom…
Inkább hagyjuk. Térjünk vissza a búskomor magyar valóságból a csodálatos római vakáció második napjára.
A Vatikáni múzeumba a Szent Péter térről próbáltunk bejutni, emiatt egy kisebb eltévedéssel indult a nap. Ha a Vatikáni múzeumba tervezel menni, javaslom, hogy előtte térképen tájékozódj a bejáratról. A múzeumba egyébként sokakat meglepő módon, várakozás nélkül, mintegy besétáltunk. Az oltási igazolványt (Green Passt) itt is, mint mindenhol máshol (étterem, szállás) ellenőrizték.
Az első évszázadban készült apró formákkal-díszekkel ékesített sírkövek között, a lenyűgöző falfestményeket bámulva, amelyek elképesztő részletességgel ábrázoltak egy-egy jelenetet, úgy éreztem magam, mintha a művészet legmagasabb szintjét összesűrítő múltban sétálnék. A szobrokat is elképedve néztük, szokatlan a felismerés, hogy voltaképpen ezer-kétezer évvel ezelőtt is ugyanúgy néztek ki a humán lények, mint napjainkban. Egyébként a múzeumokat a 16. században alapították, a belépő áráért 14 múzeum tekinthető meg, több mint 50 ezer műtárggyal. Érdemes több időt szánni rá, mi közel 4 órát töltöttünk bent. A múzeumokban kéziratok, textilek, térképek, bútorok is fellelhetőek a művészeti galériák mellett – ahol például Raffaello, Leonardo vagy Cavaraggio alkotásait is megtaláljuk.
A múzeumban szerzett élményeket egy kis napozós-padon ülős pihenéssel, majd egy kávézással fojtottuk le. A Szent Péter Bazilika következett.
A Bazilikába bejutáshoz várakoztunk római kirándulásunk során a legtöbbet, kb. 7-8 percet. Itt kettéváltunk, az útitársak felmentek a csodálatos panorámát kínáló kupolába – én a térdem kímélése érdekében csak a Bazilikát néztem meg. Amikor beléptem az első érzésem egy nagyon erős wow-érzés volt, hogy mennyire hatalmas, mennyire szép és tágas és atyaég, micsoda helyen érnek a talapzathoz a lábaim. Néztem a gyóntatókat, az oltárokat, a freskókat, és olyan volt, mintha egy csodavilágban járnék. A Bazilika 1506-1626 között épült, a Vatikán legkiemelkedőbb épülete, 1989-ig ez volt a világ legnagyobb katolikus temploma. Területe 15.160 négyzetméter.
A vatikáni élmények után az Angyalvár felé vettük az irányt, amelyet 134-139 között építettek (nem hagytam le egy nullát, százharmincnégy és százharminckilenc). Eredetileg Hadrianus császár családi mauzóleumnak építtette, ám később várfal-védelmi rendszer funkciót töltött be. Időszámításunk után 590 között börtönként használták (ez most sajnos a covid miatt nem volt látogatható), majd évszázadokon keresztül a pápák menedékeként szolgált.
A Tevere partján visszasétálva a Trastevere negyedben kötöttünk ki és pihenésképpen estebédeltünk. Az előző napi lasagne után itt egy paradicsomos gnocchi-t kóstoltam meg, a becsábítgató pincér welcome-drinkként pezsgővel, elköszönésként pedig limoncelloval ajándékozott meg. Egy nagy esti sétával – mely során újra érintettük a Teatro Marcellot és a Trevi kutat a Spanyol-lépcsőhöz tértünk vissza Aperol Spritz-ezni, majd a szállásunk felé vettük az irányt.
És már el is érkezett az utolsó nap…
Minden képeslapon és Rómáról szóló brosúrán szerepel… Lássuk a Colosseumot! Az ötpercenként leszólító, extranyomulós idegenvezetőket leszámítva, nagyon tetszett. Zsolttal a délelőttöt itt töltöttük a környéken, megnéztünk néhány parkot, körbesétáltuk legalább kétszer a Colosseumot kívülről és a mellette elterülő Forum Romanumot is végigpásztáztuk. A Forum Romanum az ókori Róma fő köztere volt, amely a kereskedelmi és politikai világ nyilvános helyének számított. A Colosseumról valószínűleg nagyon sokat hallottatok már, alapadatként csak annyit, hogy építése Vespasianus császár ideje alatt, 72-ben kezdődött, 80-ban fejeződött be. Az amfiteátrumban – ahol többnyire gladiátorjátékok zajlottak – 50-75 ezer ember fért el.
A körültekintést követően megnéztük az ENSZ-t, majd a Circus Maximus nevű helyen feküdtünk ki a zöldbe és gyűjtöttünk egy kis D-vitamint. Kevés olyan élményem van, hogy január 30-án égeti az arcom a nap (de az izraeli kiruccanás, melyről ezelőtt írtam, egyike ezeknek). A Circus Maximuson lovas- és kocsiversenyek voltak valamikor, ma parkként funkcionál. A pihenés után a Capitolium felé sétálva megnéztük még a Bocca della Verita-t, azaz az Igazság száját, ami a Római vakáció film egyik híres jelenetében is fellelhető. A Capitolium önmagában nem volt túl nagy was ist das, viszont csodaszép kilátás nyílt a Forum Romanum és a Colosseum látképeire (és itt volt a Romulus és Romus szobor is).
Táplálékot keresni az olaszok által szieszta-időnek kijelölt órákban igazi kihívás. Erre már egyszer ráfáztunk Milánóban – illetve nem, mert végül jól sült el, de erről majd mesélek -, Rómában délután 14:40 környékén újra azzal szembesültünk, hogy a legtöbb hely már csak 20-30 percet van nyitva, aztán 19-ig bezár. Ámbár így rátaláltunk a római kirándulásunk legklasszabb gasztró-élményét nyújtó helyére: az Otello-ra. Pizzát ettem, életem eddigi legjobb pizzáját. Sajnálatos módon nem jutott hely másnak, pedig szívesen megkóstoltam volna itt még mást is. A pincérlány látva az arcunkról lerívó kajakómát, búcsúzóul hozott egy Negroni nevű italt – ami amolyan gyomorkeserűként átsegített a nehéz pillanatokon. És mindezt puszta kedvességből. Annyira szeretem az olaszokban ezt a közvetlenséget!
A nap hátralévő részeiben már nagyon fáradtak voltunk és bár elmentünk a Narancsligetekhez, ahol megcsodáltuk a naplementét, ami után visszatértünk a Trasteverére egy levezető italra, igyekezve kihasználni az utolsó pillanatokat is, titokban már a pihenés körül forgott a gondolatunk.
Néhány órával később – hajnali 4-kor – indult a hazatérős kaland, ami végül egy maratoni repülőjárat késést követően 16 óra tájékán ért véget szépBudapesten.
Viszontlátásra, Róma!
