… hogy legyen valami pozitív, az élet apró megszépítőiről.
Budapestre költözésem elején lelkesen írtam arról, hogy milyen jól eső érzés erdélyi bármit látni itt. Ez azóta sem változott.
Pártizedmásodperc alatt kiszúrom, ha a forgalomban romániai rendszámú autó halad el a közelemben.
Mindig jobb kedvre derít, ha meghallok egy otthoni tájszólással beszélő személyt.
Mostanság a Csíki sör egyre kiterjedtebb jelenléte is szembetűnik Pest utcáin.
Nemsokára Kürtöskalács fesztivál, ami szintén otthon, édes otthon.
Irigykedve nézem azokat, akik életvitelszerűen itt élnek, de mostanában hazalátogattak. Lehet, ha a honvágy érezteti ezt velem, de mintha egyre többen lennének…
Ma este a mellettünk lévő bevásárlóközpontba mentem alapvető túlélési anyagokat beszerezni (ásványvíz, gyümi). Fizetés után még kicsit rendezgettem a táskámban levő palackokat, hogy hordozható állapotba kerüljenek, amikor fél füllel a következő történetnek voltam tanúja:
két fiatal lányka, pénztárnál:
Becsipog a gép (ez jelzi, hogy alkoholt vásárolt és figyelmezteti a pénztárost, hogy amennyiben nem egyértelmű felnőttsége, kérjen személyi igazolványt). A kasszás néni rögtön kéri is a hölgyet, hogy igazolja 18+os életkorát. Erre a reakció: „nahát, ezen hol van az, hogy hány éves?” Amint ezt meghallottam oda sem kellett néznem, már láttam lelki szemeimmel a román személyigazolványt (buletint), amin soha nem találják a dátumot. Ezer hasonló esetet átéltem már. A reakció mindig ugyanaz, a sikerélményhez mindig hozzá kell segíteni. Azaz megmutatni, hogy hol találja. a lányka is így tett. Én visszanéztem, mosolyogtam, szerintem nekik fogalmuk sincs, hogy ez miféle bennfentes mosoly volt. De legalább hazáig sikerült megőrizni.
Budapest, 2016. szeptember 27.
Kiemelt kép: Kisgalambfalva, ködben úszó ősz (2013)
