Területmegjelölés a tömegközeledésben

Pasaréti tér, buszmegálló.

Fél szemmel az utat kémlelem, fél szemmel a naplementét.

Szép. Mondjuk mindig szép. A lombok között felsejlik az Erzsébet kilátó is, jó ez a környék – nyugtázom.

Érkezik a 29-es. Bérletet előkotor, felszálló-sorba bepozicionál, sofőrnek köszön, bérlet érvényességét felmutatva igazol, szabad ülőhelyet kémlel, lecsüccsen, szétnéz.

Látok egy bácsit, előttem ül. Eszembe jut a tegnapi utazásom, nagyjából ugyanebben az időpontban, amikor nagyon sok üres hely volt körülöttem, mégis mellém ült ez a bácsi, ugyanerre a helyre, ahol jelenleg is ül. „Fiatalodik” – gondoltam tegnap látva az üres helyeket és az ő választását, megmosolyogva ezt a régi, otthonról hozott vicceskedős gondolatot.

Továbbszövöm a gondolatfonalat.

Ugyanott ül, mint tegnap. Elképzelhető, hogy ez az „ő helye”. Érdekes, hogy egy tömegközlekedési eszközön ilyesmije is lehet az embernek. Persze, nem vési rá a nevét, nem fizet érte helybért, nem toporzékol, ha más foglalja el.

Az utóbbi időben reggelenként ugyanakkor indulok. Ez régen nem így volt, mert mindig mérlegeltem az adott reggelek szerint, hogy hány szundira lehet még szükségem, be kell mennem boltba vagy sem, van reggelim, vagy beszerző körútra kell még mennem érkezés előtt, melyik busszal hány perc az útvonalam. Mostanra berögzült egy indulási idő, és igyekszem ahhoz tartani magam.

Nagyjából sikerül is elérni ugyanazt az 5-ös buszt a Pasaréti téren, amire felszállva tudatosan ugyanazon szék felé indulok, minden reggel. Egyszemélyes ülés, tágasabb, elfér az ezer kajás doboz is mellettem, amit hurcolok magammal, a kisbőrönd méretű női táskámmal együtt. Nem szeretem a kétszemélyeseket reggelente. Jobb egyedül, ráadásul ez nagyon hátul van, oda már úgyse jönnek nyugdíjas nénik-bácsik, mert ők elől szeretnek felszállni, a babakocsisoknak is a busz első részében van a kijelölt hely, nekik sem vagyok útban. Innen könnyebb leszállni is. Ha egy picit felemelem a jobb kezem, ülőhelyzetből elérem a leszállásjelzőt és két határozott lépéssel már lent is vagyok. Azért sem szeretem a kétszemélyes üléseket, mert gyakran szundikálnak el mellettem reggel, amikor egyrészt kellemetlen megszólítani, néha hatásosan megbökdösni a mellettem szemeit lecsukva meditáló idegent, hogy hahó, leszállnék, másrészt nehezen is kezelem az ilyen helyzeteket. Szóval, jobb egyedül. Az ideális ülőhelyemen.

Úgy gondolom a bácsika is így lehet vele.

Néha, amikor pár másodperccel később fut be a buszom az átszállóhelyre a megszokottnál, és elfoglalják a „helyem”, furán érint. Mintha kibillentenének a napi rutinomból.

Ha valaki elkezd görcsösen ragaszkodni a megszokásaihoz, az már az öregség jele?

Vajon ezek a napi rutinom alapozzák meg a mókuskerékben szaladgálás rémképét?

… azt mondtam már, hogy milyen szép volt  a naplemente?

Budapest, 2019. március 4.