Toszkán sztori

Arra gondoltam, hogy most egy sztorival indítok, és majd a következő bejegyzésben mesélem el az utazás részleteit.

Elöljáróban annyit érdemes tudni, hogy időhiány miatt ennek a kirándulásnak a megszervezése nem lett annyira precíz és részletesen kidolgozott, mint a többi általában, így néha aprócska hibák csúsztak a gépezetbe. Utastársam csodálatos szállást talált – egy igazi olasz villa, csodás kilátással, hatalmas vendégszeretettel, komfortos körülményekkel -, ám kissé távol esett a civilizációtól. Egy nagy dombon volt, megközelítése jobbára csak autóval lehetséges, kanyargós, erdős szűk kis utakon. A hozzá legközelebb eső település 3,3 km-re található.

Vasárnaptól szerdáig hajtottuk itt álomra a fejünket.

Vasárnap délután autót béreltünk, mivel előzetes tájékozódásunkból tudtuk, hogy másképp a toszkán körút nehezen realizálható. Viszont költséghatékonysági megfontoltságból az autót kedd délután visszavittük és azon a délutánon, illetve szerda hajnalban meg kellett oldanunk a közlekedést Firenze – San Michele között (21 km).

Tény, hogy Budapesten sokszor találkozik a mindennapokban az emberlánya az önzőséggel, az elhidegüléssel, az egymásra-nem-figyeléssel. Ezekben az élményhalmazokban létezve, néha elfelejtjük, hogy milyen segíteni valakin önzetlenül. 

Firenzéből a kis Fiat 500-asunk leadása után már csak az utolsó busz elérésére volt lehetőségünk, amely a szállásunktól 3,3 km-re lévő kis településre közlekedett. A megállóba érve nézelődtünk, érdeklődtünk, de jegyvásárlásra nem találtunk lehetőséget. Majd veszünk jegyet a buszon, gondoltuk. Megérkezett a busz, ám felszállva váratlanul érintett, hogy szükség lenne a jegy felmutatására. Értetlenül álltunk, hiszen nem láttunk erre lehetőséget és kérlelő, shrekmacskás tekintettel néztünk a buszsofőrre, hogy itt ne hagyjon minket, mert nincs más módunk rá, hogy odajussunk a kis olasz villánkba.

Az olasz sofőr nem beszélt angolul, de kisebb magyarázkodás után felengedett a buszra – mindezt ingyen és bérmentve. Mikor az úticélhoz közeledtünk a térkép szerint, a busz első részébe vonultunk, hogy érdeklődjünk, hol kell pontosan leszállnunk. A közös nyelv hiánya most sem vitt előre az egyébként cukormókus sofőrrel. Ezt a szituációt látva, a második sorban ülő fiatalember kivette a világot-kizáró fülhallgatót a füléből, és megkérdezte, hogy tud-e segíteni. Belesétált a csapdába rendesen, mert rögtön rá is zúdítottam ezer meg ezer kérdést, ami felgyűlt az utóbbi 20-30 percben. Mindenben segített és kiderült, hogy ugyanott száll le, mint mi, úgyhogy még azt is megmutatta, hogy hol kell másnap reggel felszállni a Firenzébe tartó buszra – és hol tudunk előtte buszjegyet szerezni. Kérdezte, hová megyünk, majd integetve, jó szerencsét kívánva, elindult haza, mi pedig nekivágtunk a domb felé vezető útnak.

Időközben beesteledett és kissé aggódtunk, hogy sötétben kell megtennünk a három kilométert, ami gyalogosan (a terep figyelembevételével) 40-50 perc is lehet (az aggodalom nem volt teljesen alaptalan, amint az másnap hajnalban kiderült: ahogy lefelé sétáltunk, vaddisznó csipet-csapat keresztezte utunkat).

Mentünk-mentünk-mendegéltünk, aztán egyszer csak megállt mellettünk egy autó, lehajoltunk, bepillantottunk és az előbbi srác mosolygott vissza a volán mögül, beinvitálva az autójába, hogy hazavisz. Kimondhatatlanul jól esett. Főként az, hogy teljesen önzetlen cselekedet volt, sem anyagi, sem egyéb vonzata nem volt számára a dolognak, minden hátsó szándék nélkül döntött úgy, hogy elvisz minket. Amikor kiszálltunk az autóból, már vaksötét volt (abban kellett volna megtennünk az erdős-vaddisznós gyalogtúránkat), és két könnycsepp kíséretében az első gondolatom az volt, hogy el sem hiszem, hogy léteznek még ilyen emberek. Hálás voltam, hogy bár sokszor elveszítem az emberiségbe vetett hitemet, ez a két toszkán idegen (a buszsofőr és a segítőkész fiú) egy időre visszahozta.

Kilátás a szálláshelyről.