Ez a jelenlegi állapot nyomasztó. Tegnap délután és főként ma reggel tört rám erőteljesen az a gondolat, hogy haza akarok menni. Az otthonomban, a kis háromszáz fős falunkban akarom túlélni ezt az időszakot, a szeretteimmel és nem egy fővárosban, tehetetlenül és egyedül.
Ma este egy kicsit otthon éreztem magam a 679 km ellenére.
Ezt a történetet azért is szerettem volna leírni, mert néhány nappal ezelőtt egy kedves barátnőmmel hasonló történt, mint velem nem olyan régen: egy idegen teljesen indokolatlanul leköpte az utcán (itt olvasható az én történetem). Felelevenítve az emléket, újra azt éreztem, hogy ebből a városból és az emberekből teljesen kihalt a közvetlenség és a melegség.
Aztán elérkezett a ma délután, ami rácáfolt.
Levittem a szemetet. A szelektív szemeteseket épp egy idősebb bácsi húzta be a kapu felé. Megkérdeztem, hogy segíthetek-e.
Nagyjából félórás beszélgetést indított el ez a kérdés.
Először is háláját fejezte ki a segítőkészségemért, mert elmondása szerint eddig maximum olyan élményben volt része, hogy rákiabáltak, hogy mit keres ott, miközben a munkáját végzi. Aztán csillagszeműnek keresztelt.
72 éves, rendőrként dolgozott. További száz szelektív szemetes vár rá ma este, hogy előkészítse a holnapi szállításra.
Beszéltünk irodalomról, kihallotta a beszédemből, hogy külhoni magyar vagyok, így Erdélyről is, hosszasan és lelkesen mesélte, hogy hová szeretne eljutni még Erdélyben. Jobbára mind olyan településeket sorolt, amelyek irodalmi/történelmi személyhez kötődnek. Mesélt azokról a helyekről is, ahol járt, kiváló földrajzi pontossággal. Felsorolta a kedvenc íróit, költőit.
Mesélt arról, hogy profilozott rendőrként, és az én profilomban a tisztaságot látja. Elmondtam, hogy van némi közöm nekem is a szakmához, amelynek hallatán rögtön szakmai eszmecserébe kezdett és idős kora ellenére, kifejezetten képben volt az aktuális kriminálpolitikai kérdésekben.
Jól esett ez a közvetlenség. Neki is és nekem is.
Meglepett, hogy mennyire kevésre becsüli magát, nagyon lekicsinylően beszélt magáról, „kukásemberként”utalva rá, pedig régen beszéltem ennyire értelmes, nyitott és kedves idegennel.
Mielőtt elköszöntünk, azt mondta, hogy bearanyoztam az estéjét és nagyon hálás az időmért, amit rászántam. Hasonlóan éreztem én is, hiszen olyan volt, mintha Kisgalambfalván vittem volna ki a kapu elé a szemetet és összefutottam volna a szomszédunkkal, Jóska bácsival. Ha elcsépelt gondolatnak is tűnik, én tényleg úgy érzem, hogy ezekben a nehéz időkben a lelassulás mellett, az egymásra figyelésre és a felelősségvállalásra (magunkért és másokért) oktat az élet. Amiből jól is jön a lecke…
Jó egészséget kívántam neki – mert az hiszem, ez az Erdélyben még mindig gyakran használt köszönésforma ezekben a napokban igazán aktuális és fontos.
Vigyázzunk egymásra!
Budapest, 2020. március 16.
