Megszerzed a diplomád, elvégzed a mesterképzést, majd rettegni kezdesz, hogy mi van, ha nem fogsz állást találni. Átéled a kapunyitási pánikot.
Rájössz, hogy a középiskola befejezte utáni, majd az érettségit követő, ezután az alapképzésnél elismételt, majd a mesterképzés utáni is hangoztatott „sok sikert kívánok az életben!” kívánságok most lépnek életbe. Minden alkalom, amikor hangsúlyozták, hogy na, most már itt van a nagybetűs élet kapuja, eddig csak próbakör volt, de most, most nincs visszaút. Félelem, bizonytalanság lesz úrrá rajtad, de azért még kiélvezed az utolsó szabad nyarad.
Aztán az igazi pánik utáni momentum az, amikor kétségbeesel. Ez az elkeseredett kétségbeesés arra vonatkozik, hogy nincs semmid. Nincs állásod, pár napon belül ott hagyod a biztos lakhatásodat és kilépsz a bizonytalanságba. Számolgatod, hogy hány garasod van, az mire és meddig elég, mikor van esélyed fizetést kapni, ha lesz már munkád, magyarul meddig kell kihúzni belőle. Kalkulálással és keresgéléssel töltöd az időt.
Napok-hónapok óta nézegeted a lakáshirdetéseket, de annyi szempontot kell figyelembe venned – anyagi, komfort, társaság, elhelyezkedés, fenntarthatóság – hogy elveszel a hirdetések között és nem találod a megfelelőt.
Elkezded keresni a munkát. Az előzetes lelkesedésedet az ezzel való szembesülés lombozza le:
Hónapok óta küldöd a pályázatod és önéletrajzod, próbálva szelektálni, hogy valóban csak olyan helyre küld, ahol dolgozni is szeretnél, de két hónap alatt két visszautasító reagálást és két állásinterjút tudsz felmutatni.
Tisztában vagyok vele, hogy nem vagyok egy munkaerőpiaci igazgyöngy, amiért csak úgy kapkodnának a munkaadók. Pályakezdő vagyok, minimális gyakorlati tapasztalattal, nem volt még bejelentett munkahelyem, sok mindenben nem vagyok még elég tájékozott, de ezt helyettesíthetném azzal, hogy lelkes vagyok, könnyen tanulok, ha adnának rá esélyt. HA.
Budapest, 2016. augusztus 30.
