Az egyik legszokatlanabb dolog, amit idetelepülésem során nehezen tudtam elsajátítani azok a rövidítések. Emlékszem, az első hetekben még megbökdöstem a mellettem ülőt, hogy mégis ki az a t.o.-s néni; miaza kölvál – szabvál tárgy; msc; tv..
Aztán idővel megszoktam, sőt sokszor arra leszek figyelmes, hogy nekem is beleépültek a mindennapi szóhasználatomba. Ilyen a KCSSK is, ami most otthont (vagy ideiglenes szállást?!) nyújt nekem. [Körösi Csoma Sándor Kollégium]
Vannak dolgok, amiket kezdek megszeretni ebben a helyben. Például azt, hogy van egy különleges hangulata.
A kopott táblának a kapu bejárata mellett…
Ahogy belépek rajta az alsó mosókonyhákból áradó öblitő-illatfelhőnek…
A parkos résznek, ahol jó idő esetén piknik/sörözgetés/vizipipázás zajlik…
Annak, hogy megtartjuk egymásnak a kaput-ajtót, ha jön valaki mögöttünk…
Ahogyan feltekintek a magas épületünkre és próbálom kiszúrni, hogy hol lakom, majd azt fürkészem, hogy a szobatársam itthon van-e…
Belépve pedig családias lesz a hangulat. Köszönünk egymásnak, barátságos tekintetek, kedves mosolyok néznek vissza a lépcsőfordulókon.
De vannak olyan dolgok, amiket még mindig képtelen vagyok megszeretni itt!
IGEN, az éjszakai dorbézolás, ami miatt jelenleg sem vagyok kipihent.
Arról nem is beszélve, hogy kora hajnalban kellemetlen az udvaron hánykolódó sörös dobozok, boros üvegek és cigi csikkek között kimászni a koli területéről. Két mozdulattal lenne több azt az udvaron lévő szemetesbe lendíteni, kedves éjszakázók…
Csütörtök éjszaka a leginkább frusztráló dolog mégis az, amikor azt érzem, hogy végre csend és nyugalom van, jöhet a várva-várt alvás. És rápillantok az órára: 6 óra 12 perc. Körülbelül negyedóra és csörög az ébresztőm. Klassz! A péntek reggeli morcosságon egy mozzanat segíthet: elhúzni a sötétítőt, amitől előbukkan a következő látvány:
Jó reggelt KCSSK-népe!
Budapest, 2015. október 2.
