Memoár

Évekkel ezelőtt több százan voltak a listámon. Igen, listát készítettem róluk. Reggel nagyon korán kezdődött és olyan késő estig tartott, hogy mikor már kapuzárás, alvás közeledett volna, még akkor is érkeztek néhányan. Napközben alig akadt annyi szabadidő, hogy a nagymamám szobájában, elbújva falatozgassunk egy keveset, hogy éhen ne haljunk.

Csoportokban jöttek, általában együtt a korosztálybeliek és az egy társaságban lévők és negyed-félórát időztek hajlékunkban. Ezalatt általános dolgokról cseverésztünk, kivel mi történt, amióta nem találkoztunk, meg bármiről, ami jött és közös metszet lehetett a beszélgetésfonalban.

Emlékszem egyik évben, mikor nagyon gyerek voltam (tinédzser előtti gyerekkategória) késő este jöttek nálam tíz-tizenöt évvel idősebb „legények”. Jókedvűek voltak, lévén, hogy mi már az utolsó állomások között voltunk (és azért a jószékelypálinka, házibor is kimaradhatatlan részei az ünnepi alkalomnak). A beszédtéma az volt, hogy kinek leszek én a „kicsiszeretője”. Szégyenlősségemben bementem a szobába és bebújtam az asztal alá, nem akarva onnan kimászni.

Arra is emlékszem, amikor már az internet kezdett teret hódítani kicsiny falunkban is és a barátnőmmel online kapcsolattartás révén beszéltük meg, hogy kinél ki volt már, ki említette, hogy jön hozzánk is vagy fordítva. Így lelkiekben máris könnyebb volt felkészülni.

2016. március 28., Kisgalambfalva

Előző este hűen érdeklődöm, hogy jönnek-e hozzám. Minden válasz nem-leges, vagy nagyon kétséges, kifogással kitoldva. „Én már rég nem járok”, „nincs kivel mennem”, „nem tudom még, hogy hova lesz időm eljutni”, „azt sem tudom hol laksz”. Igazából ezzel nem is szuggerálni akartam, hogy jöjjenek, csak mini-közvéleménykutatás során tápláltam kíváncsiságomat.

Eljön a nap. Ülök és várok. Valahol él bennem egy reménycsíra, hogy azért jönni fog valaki. Anyuban is nagyon él a régi lelkesedés, előző nap előkészített mindent, ami az alkalomhoz szükségeltetik, ma pedig minden ott hevert érintetlenül az ünnepi díszbe öltözött asztalon.

Múltat idézünk. Régen egy Húsvéthétfő nem így zajlott. Jöttek-mentek az emberek. Most ha kinézek az ablakon üres, kongó utcát látok, ahol csak néhány autó száguld a közeli ismerősök felé vagy néhány lélek szállingózik a maga dolgára.

Nem látok locsolókat.

Azon gondolkodom, hol csúszott el az egész. „Kinőttük” volna? Lehet egyáltalán kinőni egy hagyományt?

Azzal rontottam el, hogy az előző két évben Budapesten voltam? És most önkritika következik. Tudom, hogy ezzel nem vagyok egyedül, de tulajdonképpen ez a budapesti húsvétozás, amellett, hogy családi összejövetel is volt, menekvés is.

Menekvés, az egész húsvéti hercehurca elől, amire nagy erőkkel rá kell készülni, amitől „büdös” lesz a hajam, ez a második hajmosás után is alig lesz kellemesebb, amikor kedvelt és kevésbé kedvelt személyeket is illik egyformán jól fogadni,  mert nem válogathatod meg, hogy ki lépjen be a kapun.

Erre viszont nem számítottam, hogy eltelik két év, hazajövök és azt tapasztalom, hogy Kisgalambfalván kihalt a húsvéti locsolás hagyománya.

Látva anyukámat, aki készült, közben az ő régi élményeiről mesélt, lelkesen várakozott, az jutott eszembe, hogy a következő generáció lehet ha már csak regékből fogja tudni, mi az a locsolás. Az én gyermekeimnek (ha lesznek), már arról kell mesélnem, hogy hogyan halt ki ez a szép hagyomány, azért, mert menekültünk előle.

A lányok kifogásokat kerestek, hogy miért nem akarnak locsolókat fogadni. Mert már idősebbek, mert nekik nincs kedvük hozzá, mert komoly párkapcsolatuk van, bőven elég, ha a párjukkal töltik a napot, és tulajdonképpen nincs idejük rá. Mire is lenne ebben a rohanó világban? A fiúk a társaságot hiányolják (és ezáltal az egymás motiválását), nekik sincs kedvük már hozzá, kiöregedtek a locsolkodásból, majd ha kisfiúk lesz, akkor elviszik, de őket is csak a nagyon közeli rokonokhoz, ismerősökhöz.

Magyarázkodnom kell majd, hogy miért nem élesztette senki újra, miért kerestem én is a menekülő útvonalat és miért láthat ő már csak egy apró szeletkét ebből az egészből a digitális csodaeszközein. Talán nem is fogja bánni a kimaradást. Talán MI fogjuk bánni, egyszer, hogy egy ilyen közösségi élményt engedtünk a múlt részévé válni, megismételhetetlenül.

Kiemelt kép: Locsolás Erdőfülében. Forrás: Google.

Szerző:

szaboadeel

'92 nyarán láttam először napsugarakat egy székelyföldi kisvárosban, majd egy pár száz lélekszámú faluban cseperedtem fel, Kisgalambfalván. 2014 óta életvitelszerűen Budapesten töltöm a mindennapok jelentős részét.