Péntek van. A „hosszú hétvége” előtti péntek.
07:25 Fekszem az ágyamban, felébredek. Reggel van – nyugtázom. A szobatársnőm csendesen tesz-vesz, készülődik. Néhány perc múlva kattan a zár. Hat napig egyedül én fogom nyitni-zárni – sóhajtom, majd alszom tovább.
12:13 Ülök az íróasztalomnál. Hallom a kerekek gördülő hangját a folyosóról. Kiabálás, hangos beszélgetés, tűsarkúban tipegés, ajtócsapkodás helyett távozás.
12:47 Kinézek az ablakon. Miközben tekintetem hosszasan mered kifelé, néhány egyed utazótáskával, bőrönddel, hátizsákkal a kijárat felé igyekszik. Tudom, hova mennek.
14:33 Kimegyek a konyhába, ijesztő ez a csend idekint. Furcsa ez a kihaltság érzés azon a helyen, ahol máskor folyamatosan jönnek-mennek. Legalább nyugodtan tudok főzni.
18:22 Áthaladok az udvaron. A fák lombjainak susogásán kívül csak madárcsicsergést hallani. Az ajtót nem nyitja nekem senki, nekem sem kell tartanom a mögöttem érkezőnek. Mert nem érkezik senki.
19:17 Azon tűnődöm, hogy maradt-e valaki még a kollégiumban rajtam kívül. Biztosan. Múltkor is ugyanezt az ürességet éreztem, amikor majdhogynem szentestéig ültem a szobámban, egy későre tett vizsgadátum miatt. Akkor is voltak még mások itt.
Egyvalami kétségkívül velem van, bár nem tudom meddig marad: a honvágy.
Budapest, 2016. március 11.
