2019 utolsó csodanyaralása portugál földön

Hullámvasút utcák.

Lépten-nyomon utcazenészek.

Naphosszat nyitva tartó pékségek. (bezárnak egyáltalán?)

Mosolygósan fogadó, segítőkész helyiek.

Lélegzetelállító panoráma számtalan kilátóhelyről.

A városimázshoz elengedhetetlenül hozzákapcsolódó különleges csempéken és a méltán híres 28-as villamos vonalán túl is van élet Lisszabonban – nem is akármilyen!

Az előző bejegyzésben kellően felmagasztaltam az általunk megízlelgetett ételeket, a pompás gasztronómiát, most benyomásokról szeretnék mesélni.

Lisszabonba nagyjából úgy kerültünk, mint bárhova máshova az eddigi utazásaink során: találtunk olcsó repülőjegyet, alkalmas időpontot és uzsgyi.

Ez a kirándulás abban tért el teljesen a többitől, hogy tényleg csak néhány vázlatszerű jegyzettel, és egy útikönyvvel a táskánkban érkeztünk meg. Megbeszéltük, hogy spontának leszünk (aki ismer, tudja, hogy ez nekem teljesen komfortzónán kívüli állapot) és majd improvizálunk az időjárás, az előismereteink és a Google alapján. Rendkívül jól sikerült ez a dolog. A nap egy-egy pontjában időt szakítottunk arra, hogy átbeszéljük a következő lépéseket, és így apró tervezésekből álltak össze a napjaink. Nem maradt hiányérzetem.

Első két és fél napunk során a város felfedezése volt a fókuszpont, sokat gyalogoltunk ez idő alatt – 59.133 lépést tettünk meg, de ki számolja?! A vádlimban lévő felkészületlen izmok bizonyára számolták, mert jelét adták elégedetlenségüknek fájdalom formájában.

Bejártuk a híres-neves városrészeket, szokásunkhoz híven eltévedtünk szándékosan (és nem szándékosan is), hogy a rejtett kincsek is elénk táruljanak, meg-megálltunk, körülnéztünk, betértünk a szimpatikus boltokba, a rejtélyes kisutcákba, megpihentünk, beálltunk egy-két rosszul célzott sorba (akik nem oda tartottak, ahová mi szerettük volna), majd mindig továbbhaladtunk, lifttel tértünk át egyik utcából a másikba. A nap zárásai is mindig különlegesek voltak: a mellettünk lévő kilátónál bámultuk az éjszakai fényeket, az egyedülálló lisszaboni karácsonyi vásár közepén ültünk a fűben (!) és zenét hallgattunk, beszélgettünk, kézműves sörözőben próbáltunk ki különlegességeket.

Ezek közül a karácsonyi vásárról mesélek röviden. Nem olvastunk vagy hallottunk róla korábban, egyik este, amikor még nem akartunk visszatérni az airbnbs stúdiólakásunkhoz (ami nagyon cuki volt és mindig is ki akartam egy ilyet próbálni) program után kutakodtunk. A VII. Eduárd park – mint must see látnivaló kínálkozott fel lehetőségként, ám, amikor odaértünk, akkor derült ki számunkra, hogy a park jelenleg a karácsonyi vásárnak ad otthont. WOW-élmény volt. Főleg 15 fokban. A legjobban a lenti képen látható kis behuppanós valamik tetszettek, ami zseniális közösségi helyszín. Valahogy nem tudtam elképzelni ugyanezt, 2019. december 8-án, Budapesten, az Erzsébet téren (a hőmérséklet miatt sem).

Annyi mindent mesélnék, de sosem akarom túlnyújtani a bejegyzéseket.

A kedvenc részem az utazásokban mindig az, amikor megérkezünk és elkezdődik a felfedezés. Minden új, imádom keresni a különbségeket a megszokott dolgainkhoz képest, az érdekes megoldásokat. Megfigyeléseim szerint a portugálok nagyon lazák, reggel nem sietik el a felkelést, este sokáig „cincognak”, szeretnek bandázni, étterem helyett a pékségeket töltik meg este, mert a belém süti reggel-délben-éjfélkor is jól esik a szervezetnek.

A fennmaradó három nap közül az egyiket még Lisszabonban töltöttük, annak is nagy részét a helyi múzeumban, többféle kiállítás bűvöletében. Két napot a vidéki csodákra szántunk.

A kastélyvárosról (Sintráról) hosszú ódákat tudnék zengeni (kár, hogy írni nem, így a költői karrierem el sem kezdődhet). Az egész város lenyűgöző. Teletűzdelve olyan épületekkel, amelynek mindegyike megér egy vagy több perc elidőzést előtte. Több kastélyt szerettünk volna megnézni, de az időkeretbe kettő fért bele: a szellemkastélyszerű Quinta de Regaleira és a gyönyörű panorámával kecsegtető Castelo dos Mouros. Mindkettőt jó szívvel ajánlom.

A szellemkastély különlegessége, hogy hatalmas területen fekszik és méterenként beleütközöl egy-egy varázslatba: egyedi építmények, magasnál magasabb kilátók, rejtélyes ösvények, vízesés, különleges életvilágú tó és a felejthetetlen élményt nyújtó beavatási kút (Poco Iniciatico). Ez utóbbiról egy fotó:

A Mór vár nagyon szép önmagában, de fekvéséből adódóan: a hegy tetejéről, mindvégig, amíg a várfalon mászkálsz mesébe illő látvány tárul a szemed elé. Felemelő érzés minden lépés, amit ott teszel meg (akkor is, ha tériszonyos vagy – saját tapasztalat).

Egy másik napot Cascaisra szántunk, ami kis ékszerdoboz, és köztük nagyobb kincsekre is lelhetsz: a  világítótoronyra és a pokol kapujára (Boca de Inferno) például, de a városi könyvtár és az udvaron sétálgató pávák is ide tartoznak.

Európa legnyugatibb pontján járni, túrázni a sziklák között, ahol a végtelen óceán szőnyege szétterül, a hullámok harcosan csapodnak a hatalmas sziklákhoz és megcsodálni itt a naplementét, olyan élmény, amit végképp nem tudok szavakba önteni. Alapjáraton naplemente-fanatikus vagyok, de ez a látvány, azt hiszem, hosszú ideig felülmúlhatatlan lesz. Ha arra jártok, menjetek el a Cabo da Rocahoz és maradjatok napnyugtáig! Akkor érteni fogjátok.

A végére tartogattam egy (enyhén ciki) sztorit. Egyébként nem tudom milyen útitársnak tartanak a többiek, de egy biztos: a kis bénázásaim miatt (amik végigkövetik az életemet) sosem unalmas. Két ilyen történés is volt a portugál kiruccanás alatt, de egyiket fedje a publikum előtti diszkréció homálya (ha érdekel, elmesélem), a másik: első este egy tapas étteremben vacsoráztunk, ez volt az első hely, ahová beültünk. Vacsi közben elmentem mosdózni, kiszúrtam, hogy a lépcsőn lefelé kell menni. Le is mentem, be az első ajtón, ott is volt a mosdó. Kicsit furcsálltam, hogy nem lehet bezárni az ajtót, de gondolván, hogy a helyiek itt így szokták, előszeretettel használtam. Másik szemet szúró tényező a tisztítószerek, seprű és felmosószett volt, ami bent volt elhelyezve. Érdekesnek találtam ezt is, ezért mikor kijöttem még egyszer körülnéztem. Akkor vettem észre, hogy a belépni tilos tábla tündököl az ajtón és a férfi-női mosdó két lépéssel odébb lett volna, ez a személyzeti volt. Hopszi!🤦‍♀️