A kedvenc kis kutyám kétéves, nagyon a szívemhez nőtt a kezdetektől fogva. Nálunk született, az addig kb. 10 évig hűséges Lédi kutyám kölykeként, aki egy éve adta fel az evilági harcot. Szimat már az első kuckóból kimászásnál szimpatikus figura volt, kis tappancsaival, amelyekből az egyik fehér.
Kistestvérével felvállalták a huszonnégyórás házőrző szerepét. Ha kellett, ha nem, ugattak (vagy ahhoz hasonló hangot imitáltak).
Kedvenc elfoglaltsága a „macizás” volt: dobd ide a macimat, és én visszahozom, de még véletlenül sem adom oda.
Ezt egyébként mai napig nem nőtte ki:
Kormihoz hasonlóan, imádott aludni. Ennek egy nagyon maradandó emléke van, amikor elvittem kirándulni és annyira kifáradt szegény pára, hogy a szó szoros értelmében kidőlt.
Manapság a lustaság kevésbé jellemző rá, inkább az, hogy nehezen lehet lencsevégre kapni, a fürgeségtől. Kerge-marhaként képes órákon át futkosni körbe-körbe, céltalanul. Talán magával fut versenyt.
Barátságos a humánumokkal és a cicákokkal is.
.. és szeret más furcsaságokat is, mintpéldául az uborkát vagy a diót.
Szépen, udvariasan az összegyűjtött dió közül mindig elcsempészik egynéhányat, szétropogtatja, megeszi a belsejét. Persze, minek is venné el az udvarról, a fa alól? Az túl sablonos lenne…
A nyelvnyújtogatás győztese, pedig:
…az én hőn szeretett kiskutyám, Szimat.
A nővérkémnek hála most is az asztalomról néz szembe rám:
