7:15 van, a mostanra megszokott Hévvel zötyögök a célállomás felé. Cikázó gondolataim egy kalandos utazás emlékénél állnak meg. Nem mindig volt ez a hévjárat ennyire megszokott…
Három éve történt, a budapesti tanulmányutunk során. A valamikori szobatársammal (Encivel) épp nagybátyámhoz tartottunk a világ (Budapest) másik feléről. Előzetesen begyűjtöttünk minden elengedhetetlen információt: 1-es villamos végállomásán, a Közvágóhídnál felszállunk a hévre s onnan hat megálló múlva megérkezünk Soroksárra.
Megtervezve az útvonalat (ó, az a drága, jó Google útvonaltervező!) láttuk, hogy a Lágymányosi (Rákóczi) híd környékére kell, hogy menjünk. Odaérve még barangoltunk egyet a környéken, bejártuk a helyet, fotózkodtunk. Ám közben lement a nap, feleszméltünk, hogy menni kellene. Észre is vettünk egy megálló-félét. Hévnek hév, bár mikor a megállóhely listát böngészem nem láttam Soroksárt. Sebaj, nem lehet olyan sok hév itt a környéken, már sípol is, felülünk rá. [közben fél szemünk a kalleren, ugyanis Pesten költséges csak jeggyel utazgatni, ezért cseleztünk kicsit]
Miután túljutottunk 4-5 állomáson furcsa kezdett lenni, hogy egyáltalán nem ismerős a táj. A mellettünk ülő férfihez fordulok: – Elnézést, mikor következik Soroksár felső?
(az úriember egyperces nevetés után végre válaszol)
– Egyhamar nem, mivel ez a csepeli hév.
Azzal a lendülettel le is szálltunk, átmásztunk a síneken és bámultunk magunk elé a kietlen tájon, annak reményében, hogy egyszer csak visszajutunk. Lehet, hogy minden út Rómába vezet, de Soroksárra nem, ez biztos. Leteszteltük.
Felsunnyogtunk a visszafelé tartó szerelvényre és újra a kiindulópontnál találtuk magunkat. Ez alkalommal biztosra mentem, megkérdeztem egy idős nénit, hogy merre találjuk meg a nekünk-való hévet. A segítőkész néni épp abba az irányba ment, csatlakozott is hozzánk. Beszélgettünk, felcsillant a szeme annak hallatán, hogy erdélyiek vagyunk. Ő is onnan költözött ki évtizedekkel ezelőtt.
Együtt ültünk fel a (végre megfelelő) hévre, és Encivel azon tanakodtunk, hogy csíptessünk (lyukasszunk) jegyet vagy ne. Mikor ezt meghallotta a néni kategorikusan kijelentette, hogy dehogy csíptessetek, Erdélyben tudja jól, hogy szegénység van (ó, köszönjük!), ő majd segít elkerülni a büntetést. Sosem felejtem el azt a lelkes arcot, ahogy mosolyogva ránk nézett és a kalandvágy égett a szemében.
Ettől a perctől kezdve Rózsaszín Párducossá vált a történet. Ha lepillantok a hévről képzeletben látom is magunkat, ahogy a megállókban az ajtóból kémkedünk, hogy jön-e ellenőr, és egyik kocsiból a másikba araszolgatunk, a nénivel karöltve. Megúsztuk a jegy felhasználását, elsajátítottuk a taktikát. Azóta is bérlettel utazom. De ez az utazás különleges élmény volt, elraktároztam a kedves emlékek tárházába.
Budapest, 2015. augusztus 27.
