Sokadik éve annak, hogy nem tudtam részt venni a Keresztúri Napokon. Idén úgy alakult, hogy a gyermekkorom egyik legkedveltebb nyári rendezvénye idején pont itthon voltam, így részese voltam a tizenhatodik Keresztúri Napoknak.
Bár jelentősen kevés programon voltam ott, ezért csak kis szeletből merítettem az észrevételeim, de az előző hétvégén zajló galambfalvi falunapokhoz képest csalódás volt az esemény.
Egyrészt, mert az az érzésem támadt tőle, hogy nem fejlődik. Évtizedek óta szervezik meg, és persze, rendben van, hogy a séma ugyanaz, ettől még haladhatnánk a korral. Nem a népszerűségét méltatom, mert láthatóan elég sokan vettek részt rajta. Bennem, ha szervező lennék, felmerülne a kérdés, hogy: azért mennek az emberek, mert tényleg vonzó a programkínálat, vagy mert végre történik valami, és emiatt ne hagyják ki? A fiatalok döntő többsége szerintem a második felvetést választaná.
A fejlődéshiányt abban is érzem, hogy nem szólítja meg a fiatalokat. Ha már itt tartunk, egy falunap, városnap hírnevét főként a koncerteken fellépő nevek viszik tovább. Annak ellenére, hogy nagyon széles skálán mozog a zenei ízlésem, egy Dupla Kávé koncert nem férne bele. A 90-es évek végén (amikor még a játszótér volt az alapbázisom), kazettán sokat hallgattuk őket az 1410-es Daciánkban, szóval maximum a nosztalgia kedvéért mennék el rá. Elvileg mindenkinek szólnak a városnapok, akkor legalább próbálkozást látnék arra, hogy szeretnének a kedvünkben járni. Ha Szabó Ádám ilyen jellegű kísérletnek indult, akkor a választás nem volt átgondolt. Honnan ismert Szabó Ádám és a harmonikája? A tehetségkutató-műsorokból. Köztudott, hogy napjainkban a 20-30-as generáció tévénézési szokásai a minimálisra redukálódtak. Ha van is kivétel, aki rendszeresen követné ezeket a show-műsorokat, véleményem szerint kevés. Na, de nem gond, majd ötven évesen remélem Szabó Balázs Bandájára és Quimbyre nosztalgiázhatok Keresztúr főterén.
Ha kilépünk a fesztivál keretből a fiatalok érdekeinek figyelmen kívül hagyása érvényes marad. Szívesen mentem volna egy megkapó előadásra, egy izgalmas filmvetítésre, egy beszélgetésre, ami kicsit nekünk szól. Viszont ez a kijelentés feltételes módban marad, mert a programkínálatból hiányzott.
A program összeállításon kívül a szervezetlenség volt kiábrándító. Természetes dolog, hogy csúsznak picit a különböző események, erre mindenki fel is van készülve. De ironikus kissé, hogy félórás hangbeállítási szünetet tesznek koncertek elé, erre a Piramis koncertre – ami elvileg a Napok csúcspontja! – 1 óra 40 percet vártunk. Bármi is volt az oka, a szervezők láthatóan leblokkoltak. Semmi improvizálás, helyzetmentés, a tömeg zúgolódott és nézte értetlenül, hogy mi történik. Ezek után nem meglepő, hogy senki, akivel találkoztam nem zengett ódákat a koncertről. Maradandóbb élmény volt az egyik zenekartag esti bókja, a koncert után, amikor odaszólt nekünk és a velünk lévő srácoknak, hogy örüljenek, hogy ilyen csinosak vagyunk, merthogy kint (értsd Magyarországon) McDonald’son élő „malacokat” látni már csak az utcán. Ha nem sietett volna tovább, szóltam volna, hogy amúgy én is Budapesten élek…
Kisgalambfalva, 2015. augusztus 4.
