Van a folyosón két szoba, ahol egész év során cserélődtek az emberek. Külföldiek, részképzéses vagy erasmusos diákok. Volt már két beazonosíthatatlan nyelven hangosan beszélő lány, tusfürdőt kölcsönző srác és még néhány másik, akik nem hagytak nyomot bennem. A kolis életemből, ha valami, akkor eme két szoba jelenlegi lakói kétségkívül emlékezetesek maradnak.
Van egy srác. Külsőre nagyon lazának tűnik, ilyen menőmanó-típus. Ezzel összeférhetetlenségben majdnem mindennap, éjszaka érzelmes dallamok csendülnek fel a szobájában és szűrödnek be az enyémbe. Ha gitárestet tartanak és összegyűl az erasmusos diákok színe-java, akkor változatos a repertoár, de egyébként nem. Mindig ugyanazt a dalt játssza a gitárján, a gyermekvédelem vizsgám előtti éjszaka 2-3 órán keresztül. A nyitott ablakon most is behallatszik a már ismert hangzásvilág. Szerintem már a húrok is unják, de én is. Az egyhangúságra rájátszik az is, hogy valószínűleg gyakorolni próbál, de mindig ugyanannál a hajlításnál félrecsúszik egy-két ütem és elölről kezdi. Ördögi kör. Szerencsémre előbb-utóbb (ha éjjel 3-kor is) a monotonitás őt és a hangszerét is lehangolja és abbahagyja.
Igazából ez még az elviselhető zajok közé tartozik. Amikor nem vagyok stresszes a vizsgák miatt, akkor az éjszakai gitárhangot beleépítettem az álmaimba. Nyári éjszaka, barátok, tábortűz, szól a gitár, énekelünk. De számtalan olyan közös élményünk van vele és a másik szoba lakóival, amiket nehezebben emésztettem. Ezek az álmatlan éjszakák. Az egészben a legkeservesebb az, hogy nem résztvevője, hanem elszenvedője voltam a közös élményeknek. Az ő közös élményeiknek.
Az egész történet meseszépen indult. A konyhában sürögtem-forogtam – na jó, csak egy konyhakész rizst helyeztem bele a forrásban lévő vízbe – amikor a mellettem sütögető srác (látszólag ázsiai) hozzám szólt és felajánlott egy kis kóstolót a főztjéből. Elmesélte, hogy mi az (tavaszi tekercs – kínai kaja jellegzetesség) és mondta, hogy szívesen ad, mert erasmusos összejövetel lesz és túl sokat készített. Elfogadtam a meghívását és iszonyat finom volt, szóval utána hálásan megköszöntem és mindig mosolyogva pillantottam rá, ha összefutottunk. Ekkor még nem gondoltam, hogy ez a kezdeti lendület alig 1-2 hónap elteltével megváltozik és jó néhány alkalommal küldtem már haza, gondolatban.
(Egy kis kitekintő 2020-ból: az internet sötét bugyraiban egészen véletlenül egymásra bukkantunk ezzel a sráccal, 4 év elteltével, fura mód mindketten emlékeztünk a másikra – én nyilván a fenti bekezdés miatt, ő nem tudom miért. Jót beszélgettünk, nosztalgiáztunk a kolis évekről – klisé ide vagy oda, az idő mégis megszépít néhány emléket.)
Tulajdonképpen örülök neki, hogy ők vidám jelenségek és szinte mindig felhőtlenül kacarásznak, mert a nevetés köztudattan egészséges és a boldog pillanatok túlsúlya szebbé teszi az életet. Azonban ezt az éjszaka közepén, a pocsékul szigetelt szobám előtt, telezengve a folyosót, nehezen tudom tolerálni. Főleg, ha a hétköznapi dolgok (cseverészés, kacarászás) unalmassá válnak és szintet lépve, egyre hangosabb zajongással feszegetik a határokat.
A kedvencem mégis az, amikor éjjel 3:24 perckor („szerencsére” épp báránykákat számoltam, ezért nem riadtam fel a történésre) valamit szanaszét törtek a szobámnál, ezer apró darabra. Ebből az ezer apró darabból néhány az ajtóm alá is bekúszott, ezért a feltakarításnál (na jó, ez a része korrekt volt) 10-13 percen keresztül próbálták egy seprűvel kihalászni az üvegcséket. Végül is, báránykák helyett üvegszilánkokat is számolhattam volna…
Az is lehet, ha idővel megszépül, és holnaputántól, mikor már a saját ágyamban fogok aludni az otthonomban, hiányolni fogom az éjszakai dorbézolásokat. Bár lehet, ha a kutyám ugatása kellőképpen pótolja a hiányukat.
Azért a (klímaváltozós) tavasz hangulatossá tette a kollégium környékét és a mai napfelkelte is csodaszép volt.
Budapest, 2016. május 23.
