Aki bele-bele olvas a blogbejegyzéseimbe, az tudja, hogy mi az a KCSSK. Életem elmúlt egy évét itt töltöttem. A kollégiumról szóló blogbejegyzések vegyes érzelmi töltetűek voltak.
Kritizáltam a zaj miatt, az éjszakai randalírozások után vagy csak egy hangulatírást kreáltam arról, hogy milyen itt tölteni a mindennapokat. Volt hideg-meleg ezalatt a tizenkét hónap alatt az biztos. Most mégis, kicsit nehéz szívvel távozom. Azt mondják az „okosok”, hogy ha lezárunk egy fejezetet az életünk könyvében, akkor mindig nyílik egy másik. De néha az a lapozás nem is olyan könnyű.
Ezalatt az egy év alatt nem építettem ki (a szobatársaimon kívül) olyan kapcsolatokat, amikért könnycseppeket morzsolgatnék, mégis nehéz most kiszakadni ebből a közegből. Márpedig költözöm. A bőröndöm az ágyam mellett megpakolva, a hátizsákom is erre vár, a további cuccaim 78%-a pedig több mint egy hete átteleportált az ideiglenes lakóhelyemre. A ruhásszekrényem kong, a polcaim is üresek, a falam csupasz, az íróasztalomon alig van már valami. Az ágyneműm az egyetlen, ami még a helyén van. Utolsó éjszakára nyújt nyugvóhelyet ez az ágy. Reggel szedem a maradék cókmókom, végiggörgetem a bőröndöm a folyosón, még utoljára megnyomom a lift hívógombját. kiszállok, kicsipogok az elektronikus beléptető rendszeren, átmegyek az ajtórengetegeken, átküzdöm magam a lépcsőkön, végigmegyek az udvar szélső részén és becsukom magam után a sárga vaskaput. Talán örökre.
Hiányozni fog ez a hely. A zajaival, ágyi poloskáival, tikkasztó hőmérsékletével együtt. Hiányozni fog az öblítő illat, a fürdőszoba ajtón kopogás, a mikrónál sorban állás, Brigivel a közös főzések, az éjszakába nyúló beszélgetések, a kommunikatív takarítók, a kedves-morcos portások, a tűzriasztó indokolatlan megszólalása. Az, hogy itt mindig zajlik az élet.
Hiányzik az egyetemista lét. Szerintem ez a hiány örökre velem marad.
Budapest, 2016. szeptember 1.
